Elmentem Irakba – nem azért, hogy bármit is bizonyítsak, hanem mert Babilon még mindig ott van

Bagdad. A Tigris. Reggel hat óra. Egy halász áll egy fából készült csónak elején, jobb kezével hálót vet, a mozdulat pontosan ugyanaz, mint az asszír domborműveken kétezer évvel ezelőtt. A folyó túloldalán a Mutannabi utca kezd ébredezni – a könyvárusok előveszik a megfakult régi könyveket a vízálló rongyok alól, és kirakják a szabadtéri standokra. A szemközti teaházból felszáll a nap első szénfüstje. A folyóparti hangszórókból arab nyelvű reggeli hírek szólnak – az iraki parlament ma egy törvényjavaslatról vitázik, a bemondó olyan gyorsan beszél, mintha a ramadáni böjt előtt akarná befejezni. Csak a távoli vadászgépek és a fej fölött időnként elrepülő galambok emlékeztetnek arra, hogy ez nem Mezopotámia valamelyik ősi reggele, hanem Irak 2026-ban.

Nem hősiességből jöttem ide. Nem azért, mert 'kihívás' elé akartam állítani egy olyan országot, amelyet a nyugati média veszélyesként definiál. Hanem mert amikor rákerestem az 'Iraq World Cup 2026' kifejezésre, a képernyőn nemcsak utazási figyelmeztetések jelentek meg, hanem egy fénykép is Babilon romjairól – egy kétezer-ötszáz éves kék mázas tégla oroszlán, drótkerítéssel körülvéve egy poros udvaron, szinte teljesen üresen. Akkor arra gondoltam: ha Babilon még mindig ott van, akkor miért nem megy oda senki?

Irak a Közel-Keleten található, régi neve Mezopotámia – 'a két folyó közötti föld'. A Tigris és az Eufrátesz itt hozta létre az emberiség legkorábbi civilizációját: az ékírást, Hammurapi törvénykönyvét, a függőkerteket. A 2003 óta tartó háborúk és konfliktusok az ország nevét a 'civilizáció bölcsőjéből' 'konfliktusövezetté' írták át. De Mezopotámia oroszlánja – az iraki válogatott – 2026-ban képviseli ezt az országot a világbajnokság színpadán. Sokak számára, akik soha nem kerestek rá Irakra, a futball az első ok, hogy kinyissák ezt az ajtót.

A Mutannabi utcában minden pénteken Bagdad legjobb könyvpiaca van. A könyvek fajtái olyanok, mint egy összekevert idővonal: a megfakult verseskötetek mellett olcsó angol tankönyvek, a Szaddám-korszak politikai propagandafüzetei mellett többszörösen használt Harry Potter arab fordítások. Egy könyvesbolt tulajdonosa – olvasószemüveget viselt, ujjait évtizedek tintája és pora szürkére festette – angolul szólt hozzám: 'Szaddám idején ezt az utcát felgyújtották. Az amerikaiak inváziójakor újra felgyújtották. De a könyv nem halt meg, a folyó nem változott.' Kimutatott a Tigrisre: 'Ez a folyó öregebb, mint az összes kormányunk együttvéve. Látta Babilon királyait, az Abbászida kalifátus költőit, a britek tankjait – most minket néz.'

Babilon romjai Bagdadtól délre, körülbelül 85 kilométerre találhatók, kétórás autóútra. De ez a két óra legalább négy katonai ellenőrzőponton és egy olyan légtéren át vezet, ahol egykor amerikai drónok sűrűn járőröztek. Amikor megérkeztem, a parkolóban csak két autó állt – az egyik az idegenvezetőé, a másik az iraki régészeti hivatal egyik alkalmazottjáé. Az idegenvezető, Hassan, Babilon tartományból származott, és amikor kinyitotta a romok nagy vaskapuját, olyan természetességgel tette, mintha a saját hátsó kertjébe lépne be: 'Most nincs turistaszezon – Babilonban soha nincs turistaszezon.' Az Istár-kapu romjaira mutatott – a kék mázas téglákon a sárkányok és bikák még mindig épek voltak – és így szólt: 'Amikor II. Nabukodonozor ezt a kaput építette, Babilon volt a Föld legnagyobb városa. Most – most még buszjárata sincs.' Hangjában nem volt önsajnálat, csak tényközlés.

Északabbra, Erbíl (Erbil), az iraki Kurdisztáni Autonóm Régió fővárosa, a tempó és a biztonsági helyzet teljesen más. A Citadella – a világ egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése, amelyet hatezer éve soha nem hagytak el – a város központjából emelkedik ki, mint egy homokszínű óriástorta. Egy kurd egyetemista elvitt a kedvenc grillsütőjéhez, és evés közben mesélte Aymen Hussein (a Hawijában született és felnőtt iraki csatár) góljainak történetét. 'Fejelt egy gólt Omán ellen' – mondta – 'Azon a napon Erbílben, egy teaházban néztem az élő közvetítést. Az egész teaház felugrott – kurdok, arabok, türkmének – azon a napon csak egy identitás létezett.' A nyárssal egy futballpálya alakját rajzolta az asztalra, és a közepére két szót írt: Irak.

南部美索不达米亚湿地——传说中的伊甸园所在地——是我在伊拉克看到的最后一个，也是最不真实的地方。芦苇搭成的浮动房屋（Mudhif）在水面上轻轻晃动，水牛只露出一个鼻子和一对弯角。一个船夫站在他的独木舟上用简单的英语说：'萨达姆曾经想过把这片湿地全部抽干——惩罚这里的沼泽阿拉伯人。水退了十年。然后美国人来了，水又回来了。现在——水退了又涨，涨了又退。湿地还是湿地。'他划了一下桨，前方惊起一群白鸟。不需要任何评论，事实本身已经有足够的分量。

在巴格达的最后一个晚上，我回到了Mutannabi街的茶馆。同一个位置，同一壶阿拉伯咖啡。旁边桌上，一个年轻人正在用阿拉伯语给朋友们翻译手机上关于伊拉克世界杯预选赛的新闻。偶尔蹦出'Mbappé'和'Messi'这样的单词——足球是全球通用的方言。我写下这最后一页笔记的时候，茶馆外面传来了宣礼声。底格里斯河在夜色中什么都看不见了，只能听到水流声。我想把一切都写在一个句子里，但Hassan——巴比伦的导游——在我离开时已经替我写好了：'你知道吗，尼布甲尼撒二世死后不到一百年，巴比伦就空了。但今天的旅游手册上，伊拉克只有'禁止前往'。这座城市的运气不太好——它被历史封了一个太高的头衔，又被现实压了太低的评语。'我付了咖啡钱。留言簿上签了名——虽然没有人会看。