Irak Történetek: Irakba mentem — nem azért, hogy bármit is bizonyítsak, hanem mert Babilon még mindig ott van

Bagdad. A Tigris folyó. Reggel hat óra. Egy halász állt a fából készült ladikja orrában, és pontosan ugyanazzal a mozdulattal vetette ki a hálóját, amit asszír domborművek ábrázoltak kétezer évvel ezelőtt. A folyó túloldalán a Mutannabi utca ébredezett — a könyvárusok ponyvákat gördítettek ki, megsárgult köteteket raktak ki a szabadtéri standokra. A szemközti teaházból felszállt a reggel első füstcsíkja. Valahonnan a folyópart mentén egy hangszóróból a reggeli hírek szóltak arabul — az iraki parlament valamilyen törvényjavaslatról vitázott, a bemondó tempója olyan gyors volt, mint aki megpróbál befejezni egy mondatot, mielőtt elkezdődik a ramadáni böjt. Csak a távoli vadászgépek és az időnként átrepülő galambok emlékeztettek arra, hogy ez nem egy ókori mezopotámiai reggel volt — ez Irak 2026-ban.

Nem hősiességből jöttem ide. Nem azért, mert „meg akartam kihívni" egy országot, amit a nyugati média veszélyesként határoz meg. Azért, mert egyetlen keresés után — „Irak világbajnokság 2026" — a képernyőmön több jelent meg, mint utazási figyelmeztetések: megjelent egy fénykép Babilon romjairól. Egy kék mázas oroszlán, két és félezer éves, egy lánckerítés mögött egy poros udvarban, szinte teljesen egyedül. A gondolatom abban a pillanatban: ha Babilon még mindig ott van, miért nem megy oda senki?

Irak a Közel-Keleten fekszik, az ókori Mezopotámia — „a két folyó közötti föld." A Tigris és az Eufrátesz itt találkozik, létrehozva az emberiség legkorábbi civilizációját: az ékírást, Hammurapi törvényoszlopát, a függőkerteket. A 2003 óta tartó háborúk és konfliktusok átírták ennek az országnak a nevét „a civilizáció bölcsőjéből" „konfliktuszónává." De Mezopotámia Oroszlánjai — Irak válogatottja — képviselni fogják ezt az országot a világbajnokság színpadán 2026-ban. Sok ember számára, aki soha nem keresett rá Irakra, a futball az első ok, hogy kinyissa ezt az ajtót.

A Mutannabi utca ad otthont Bagdad legjobb könyvpiacának, minden pénteken. A választék egy összekevert idővonal: megsárgult verseskötetek olcsó angol tankönyvek mellett, Szaddám-kori politikai röpiratok agyonforgatott Harry Potter arab fordítások mellett. Egy könyvkereskedő — olvasószemüveg az orrán, ujjai évtizedek tintájától és porától szürkén — angolul szólt hozzám: „Szaddám idejében az utca könyvesboltjait felgyújtották. Az amerikai invázió alatt újra felgyújtották őket. De a könyvek nem haltak meg, és a folyó nem változott." Kifelé mutatott a Tigrisre: „Ez a folyó idősebb, mint az összes rezsim, ami valaha is volt nálunk, együttvéve. Látta Babilon királyait, az Abbászida-dinasztia költőit, brit tankokat — és most minket figyel."

Babilon romjai körülbelül nyolcvanöt kilométerre délre vannak Bagdadtól, kétórás autóút. De ez a két óra legalább négy katonai ellenőrzőponton és egy olyan légtérszakaszon halad át, amit egykor amerikai drónok sűrűn járőröztek. Megérkezve két járművet számoltam össze a parkolóban — az egyik a vezetőé, a másik az iraki régészeti hatóság egyik munkatársáé volt. A vezető, egy Babilon kormányzóságból származó helyi, Hassan, a régészeti lelőhely nehéz vaskapuját olyan hétköznapi könnyedséggel nyitotta ki, mint aki a saját hátsó kertjét nyitja: „Nincs turistaszezon — Babilonnak sosincs turistaszezonja." Az Istár-kapura mutatott — a kék mázas tégláira, a sárkányokra és bikákra, amelyek még mindig épek —, és azt mondta: „Amikor II. Nabukodonozor ezt a kaput építette, Babilon volt a Föld legnagyobb városa. Most — most még egy buszjárat sincs ide." A hangjában nem volt önsajnálat. Csak egy kijelentés.

Északabbra, Erbíl, az Iraki Kurdisztáni Régió fővárosa, teljesen más tempóban és biztonsági szinten működik. A Citadella — a Föld legrégebb óta folyamatosan lakott települése, hatezer éve soha nem hagyták el — egy hatalmas homokszínű tortaként emelkedik ki a városközpontból. Egy kurd egyetemista elvitt a kedvenc kebabosához, és falánk harapások között mesélt Aymen Hussein legutóbbi góljáról, amit fejjel szerzett Omán ellen. „Erbíl egész teaháza egyszerre ugrott fel — kurdok, arabok, türkmének — csak egyetlen identitás volt abban a szobában." A kebabnyárssal egy futballpálya alakját rajzolta az asztalra, és két szót írt a közepébe: Irak.

A dél-iraki Mezopotámiai Mocsarak — az Édenkert legendás helyszíne — voltak az utolsó, és a legszürreálisabb dolog, amit Irakban láttam. Mudhifnak nevezett úszó nádházak ringatóztak halkan a vízen. A vízibivalyokból csak az orrlyukak és egy pár görbe szarv látszott a felszín felett. Egy hajós, aki a mashoof kenujában állt, egyszerű angolsággal mondta: „Szaddám egyszer megpróbálta lecsapolni ezeket a mocsarakat — hogy megbüntesse az itt élő mocsári arabokat. A víz tíz évre eltűnt. Aztán jöttek az amerikaiak, és a víz visszatért. Most — a víz lemegy, feljön, újra lemegy. A mocsarak még mindig a mocsarak." Bemerítette az evezőjét; előttünk egy fehér madárraj szállt fel. Nem kellett kommentár. A tények önmagukban hordozták a teljes súlyt.

Az utolsó estémen Bagdadban visszatértem a Mutannabi utcai teaházba. Ugyanaz a hely, ugyanaz az arab kávéskanna. A szomszéd asztalnál egy fiatalember a legfrissebb iraki vb-selejtezős híreket fordította a telefonjáról arabra a barátainak, és a „Mbappé" és „Messi" szavak időnként áttörtek — a futball az egyetemes nyelvjárás. Ahogy ezeket az utolsó jegyzeteket írtam, kintről felhangzott az imára hívás. A Tigris, a sötétben láthatatlanul, most már csak hallható volt — a víz mozgásának hangja. Mindent egyetlen mondatba akartam sűríteni, de Hassan — a babiloni vezető — már megírta helyettem, amikor elindultam: „Tudod, kevesebb mint száz évvel azután, hogy Nabukodonozor meghalt, Babilon üres volt. De a mai útikönyvek? Irak kap egyetlen sort: Ne utazzon. Ennek a városnak nem nagy a szerencséje — a történelem túl nagy címet adott neki, a jelen pedig túl kicsi értékelést." Kifizettem a kávémat. Beírtam a vendégkönyvbe — annak ellenére, hogy senki sem fogja elolvasni.