Ugandai utazás: A Nílus forrásánál meghallani a futball és az esőerdő visszhangját

Az ugandai utazás első hangja nem a vízesésé, és nem is az esőerdőé volt – hanem egy esti kampalai félrerúgott labdáé. A labda a vörös földútról pattant fel, súrolt egy boda-boda motor hátsó kerekét, és végül egy sült banán-árus standjánál állt meg. Az árus nem dühödött meg, csak a papucsával finoman visszapöccintette a gyerekek lábához. Valaki odakiáltotta: „Onyango!” – a kamaszok nevetve szétszaladtak, majd rögtön utánaeredtek a labdának. Abban a pillanatban értettem meg: Uganda futballja nemcsak meccs, inkább egy utcai közös nyelv – ha nincs pálya, akkor is kezdődhet a meccs; ha nincs stoplis cipő, akkor is lehet futni.

Kampala dombokra épült, a város hullámzása olyan, mint egy befejezetlen taktikai rajz. Nappal a taxik, a kisbuszok, a motorok és a gyalogosok ugyanazon a szűk úton osztoznak; éjjel a piac lassan visszaveszi a tempót. Az Owino piac negyedében a lámpák alacsonyan függnek, a grillsült füstje, a faszén illata, a sült manióka gőze és a friss eső utáni földszag mind egybeolvad. Egy ugandai válogatott mezt viselő fiú nejlonzacskót gyűrt labdává, és a standok között dekázott. Minden egyes dekázásra a körülötte állók biztatva kiabáltak. Ennek az országnak a reménye nem mindig a plakátokra van írva – legtöbbször egy agyonrúgott labdában van.

Másnap Jinja felé indultam; a Viktória-tó vize az ablakon túl villódzott. Ugandát gyakran nevezik a Nílus forrásországának, és amikor ott állsz Jinja folyópartján, ez a mondat hirtelen megszűnik tankönyvi adat lenni. A víz a Viktória-tóból indul, először csendesen válik Viktória-Nílussá, aztán egyre északabbra – réteken, szurdokokon és határokon át, míg végül az a hatalmas folyó lesz, ami egy egész kontinens sorsát formálta. Az egyenlítő is láthatatlan vonalként halad át ezen az országon, mintha egy felezővonal lenne a pálya közepén: a déli és az északi félteke itt fog kezet, a tóvíz, a folyóvíz, a vörös föld és az emberi hangok mind együtt haladnak előre.

A parton megláttam egy kis meccset. A kapu két kőből állt, a pálya fele fű volt, fele sár. Volt, aki Arsenal-mezben, volt, aki Manchester Unitedben, és volt, aki kopott Uganda Cranes-mezben játszott. Egy vékony kapus hasra vetődött, a tenyerét ellepte a vörös föld, de amikor felállt, ragyogóan nevetett. A futball itt nem menekülés a valóságtól, hanem a valóság ideiglenes újraírása egy másik lehetőséggé. Lehet, hogy zsúfolt negyedben laksz, lehet, hogy nincs rendes edzőpályád – de amíg a labda a lábad előtt van, a jövő még elképzelhető.

A Murchison-vízesés ezt a csendes képzeletet hirtelen félbeszakította. Az autó felkaptatott a Top of the Falls kilátóhoz, a víz hangja már a fák mögül előrenyomult. Amikor ténylegesen a korláthoz álltál, rájöttél, hogy ezt a hangerőt a „dübörgés” szó nem fogja be. Az egész Nílus bepréselődik egy szűk sziklarésbe, és a magasból alázuhan – a vízpermet az arcodba csap, mintha valaki egy fehér dobot a füledre szorítva ütne. Az idegenvezető azt mondta: a folyó itt azért válik ilyen vaddá, mert összeszűkítik. De én a fortyogó vizet nézve inkább az ugandaiak másik arcát láttam benne: összenyomták, de az erejét előrefelé nem veszítette el.

Tovább délnyugat felé az út hegyvidékbe váltott. Uganda a világ hegyi gorilláinak mintegy felének ad otthont, és a Bwindi Áthatolhatatlan Erdő (Bwindi Impenetrable Forest) neve nem túlzás. Ez nem egy olyan erdő, ahová csak úgy „besétálsz” – inkább egy nyirkos, súlyos, lélegző zöld fal. Reggel hétkor az erdei őr a gyülekezőhelyen ismertette a szabályokat: nyolcfős csoportok, a gorillák megtalálása után legfeljebb egy óra, tilos a vaku, követni kell az utasításokat. Minden mondat hétköznapinak hangzott – de amikor az esőcseppek a kalap karimájára hullottak, mindenki elcsendesedett, mintha egy régebbi szertartásba lépett volna be.

Bwindiben a lépések hangja különös. Nem a cipőtalp kopogása az úton, hanem ahogy a sár beszívja a bakancsot, ahogy az indák a nadrágszárat súrolják, ahogy a bozótvágó kés szétnyitja az ágakat, és ahogy a távoli madár hirtelen elhallgat. Banánföldeken haladtunk át, majd egyre sötétebb lombok közé hatoltunk. Az esőerdő nem simított ösvényekkel várta a turistákat – a lejtők csúszósak, a fagyökerek mint botlásra kirakott kezek. A társaság először még beszélgetett, aztán már csak a lihegés maradt. Az őr időnként megállt, a rádión a nyomkövetőktől érkező pozíciót hallgatta, majd intett, hogy kövessük.

Nagyjából három óra múlva az elöl haladó őr hirtelen leguggolt. A levegő megmerevedett. Néhány méterre tőlünk egy ezüsthátú gorilla ült a bokrok között – fekete szőrén esőcseppek, a hátán az az ezüstös sáv az árnyékban is világított. Nem mutatványozott, nem üdvözölt minket – csak lassan letört egy fiatal ágat, és a szájába tette. Mellette egy kis gorilla bukdácsolt, leveleket tépett, pont úgy, mint a kampalai éjszakai piacon a labdáért verekedő gyerekek. De amikor az ezüsthátú felemelte a tekintetét, az egész erdő újra elhallgatott.

Az az egy óra nem egy óraként telt el. Elfelejted a fényképezőgépet, elfelejted a sarat, elfelejted, mennyi erőbe került idáig eljutni. Az ember hajlamos a vadállatokat „látványossággá” silányítani – de Bwindiben a viszony megfordult. A gorillák engedték meg nekünk, hogy rövid ideig az életük szélén tartózkodjunk. Levelet ettek, szundítottak, egymáshoz bújtak – és tökéletesen megvoltak a mi csodálatunk nélkül is. Amikor elindultunk, visszanéztem: az ezüsthátú már elfordult, mint egy mozgó fekete szikla, és lassan visszatért az erdő mélyebb részébe.

Visszafelé Kampalába azon gondolkodtam, mi köze lehet a futballnak a gorillákhoz. Az egyik a vörös föld utcasarkán van, a másik a magashegyi esőerdőben; az egyik a zajhoz, a futáshoz és a kiabáláshoz tartozik, a másik a csendhez, a távolsághoz és a tisztelethez. Mégis ugyanazt a dolgot mondják el: azt, hogy Uganda hogyan őrzi meg az életerejét. A futball a remény nyelve – a gyerekek ezen mondják: „még tudok futni”; az ökológia az idő nyelve – Bwindi ezen üzeni: „le kell lassulnod”.

Az utolsó estén újra kimentem a kampalai éjszakai piacra. A grillstandoknál a faszén izzott, a rádióból futballközvetítés szólt, néhány férfi egy kis képernyő köré gyűlve vitatkozott egy ítéletről. A távolban a gyerekek tovább fociztak – a labda az árnyékba gurult, aztán egy rúgással visszakerült a lámpa fényébe. Eszembe jutott Jinja, ahol a Nílus csendben elindul; a Murchison-vízesés, ami a víz hangját a mellkasodig tolja; és a Bwindi esőerdő, ahol az az ezüsthátú lehajtott fejjel rágta a leveleket.

Ez az, amire az ugandai utazásból emlékszem: nem egyetlen Afrika-képzeletre, nem pusztán szafarira, vízesésre vagy gorillákra. Hanem egy útra, ami az utcai pályákról az esőerdő mélyéig vezet. Először Kampalában hallod, ahogy a gyerekek kikiabálják a reményt, aztán a Nílus partján látod, ahogy a víz elindul, végül Bwindiben megtanulod lejjebb venni a hangod. Amikor eljössz, a vörös föld még a cipődre tapad, az esőerdő lépteinek hangja a füledben marad, és az az agyonrúgott labda mintha még mindig gurulna az éjszakai piac lámpája alatt.