Senegal

A szenegáli utazás első hangja nem a hullámoké volt, és nem is a reptéri hangosbemondóé, hanem egy labda tompa puffanása a falon. A kocsi a Blaise Diagne repülőtérről Dakar felé tartott, az út két oldalán majomkenyérfák és szélfakított reklámtáblák sorakoztak; a városba érve a tengeri szél hirtelen sós lett, a közlekedés pedig hirtelen határok nélkülivé vált. Taxik, lovaskocsik, motorok, árusok és gyalogosok – olyanok voltak, mint egy bíró nélküli mérkőzés, mindenki pozíciót harcol ki, mégsem ütköznek igazán. Alkonyatkor a Yoff strandon a gyerekek két papucsból raktak kaput, és a vizes homokon sötétedésig fociztak. Nincs gyep, nincs mez – csak egy régi labda és egy csapat rekedtre ordított fiú. Ebben a pillanatban értettem meg: a futball + utazás Szenegálban nem azt jelenti, hogy „megnézel egy meccset, és közben utazol”, hanem azt, hogy a labdán keresztül lépsz be az országba.

Dakar utcai futballja gyors – olyan, mint a város lélegzése. A labda elgurul a kávéárus kiskocsija, a hálóját foltozó halász öregember lába, és az út közepére is begurul; a sofőr ilyenkor röviden rádudál, a gyerek visszahúzza a labdát, a játék folytatódik. Van, aki Mané 10-esét viseli, van, aki Koulibaly zöld válogatott mezét, és van, aki mezítláb játszik. Ha megkérdezed, kit szeretnek a legjobban, a választ szinte kitalálni sem kell: Mané. Ez a név Dakarban nem bulvárhír, hanem egy közös jelszó. Az egyik mezeket árusító boltos elmesélte, hogy Mané a déli Bambaliból jött, aztán Dakarba került a Génération Foot akadémiára, majd Franciaország, Ausztria, Southampton, Liverpool következett – „de sosem felejtette el az otthonát”. Ezt a mondatot úgy mondta ki, hogy közben a mezt gondosan kisimította, mintha egy zászlót terítene szét.